Andrea Nemeth-Newhauser wins the English to Hungarian translation contest

When she moved into his tiny house in Stroud, and took charge of his four small children, Mother was thirty and still quite handsome. She had not, I suppose, met anyone like him before. This rather priggish young man, with his devout gentility, his airs and manners, his music and ambitions, his charm, bright talk, and undeniable good looks, overwhelmed her as soon as she saw him. So she fell in love with him immediately, and remained in love for ever. And herself being comely, sensitive, and adoring, she attracted my father also. And so he married her. And so later he left her - with his children and some more of her own.

When he'd gone, she brought us to the village and waited. She waited for thirty years. I don't think she ever knew what had made him desert her, though the reasons seemed clear enough. She was too honest, too natural for this frightened man; too remote from his tidy laws. She was, after all, a country girl; disordered, hysterical, loving. She was muddled and mischievous as a chimney-jackdaw, she made her nest of rags and jewels, was happy in the sunlight, squawked loudly at danger, pried and was insatiably curious, forgot when to eat or ate all day, and sang when sunsets were red. She lived by the easy laws of the hedgerow, loved the world, and made no plans, had a quick holy eye for natural wonders and couldn't have kept a neat house for her life. What my father wished for was something quite different, something she could never give him - the protective order of an unimpeachable suburbia, which was what he got in the end.

The three or four years Mother spent with my father she fed on for the rest of her life. Her happiness at that time was something she guarded as though it must ensure his eventual return. She would talk about it almost in awe, not that it had ceased but that it had happened at all.

Anyám harminc esztendős volt és még igazán csinos, amikor apám kis stroudi házába költözött, hogy négy kisgyerekének gondját viselje. Gondolom, apámhoz hasonló emberrel addig még nem találkozott. Ez a meglehetősen álszent, ájtatosan finomkodó, előkelősködő és modoros, de tagadhatatlanul jóképű fiatalember a zenéjével és becsvágyával, vonzerejével és művelt beszédével az első látásra levette a lábáról. Azonnal beleszeretett hát, és örökre szerelmes maradt belé. És mivel ő maga bájos és érzékeny volt és apámat rajongással vette körül, apám is vonzódott hozzá. El is vette feleségül. Később pedig otthagyta, a saját és anyámmal közös gyerekeivel együtt.

Miután apám elment, anyám a faluba hozott bennünket és várt. Harminc évig várt. Nem hiszem, hogy valaha is rájött volna, miért hagyta ott az apám, pedig az ok elég világos volt. Ez a bátortalan ember anyámat túl őszintének és természetesnek találta, akitől idegenek voltak apám pedáns szabályai. Végtére is vidéki lány volt, rendetlen, nagyon mulatságos és kedves. Szétszórt volt és csintalan mint egy csóka, rongyokból és ékszerekből rakott fészket magának, boldoggá tette a napsütés, hangosan rikácsolt, ha veszélyt sejtett, leskelődött és égett a kíváncsiságtól, vagy elfelejtett enni, vagy egész nap evett, és énekelt, amikor vörösen hanyatlott le a nap. A sövénylakók egyszerű törvénye szerint élt: szerette a világot, nem tervezett előre, észrevette és áhítattal szemlélte a természet csodáit, és akkor sem tudta volna rendben tartani a házat, ha az élete függött volna tőle. Az apám egész másra vágyott, olyasmire, amit anyám sohasem volt képes a számára nyújtani: a feddhetetlen kertvárosok véd- és dacszövetségére, amit a végén meg is kapott.

Anyámban élete végéig az a három vagy négy év tartotta a lelket, amit apámmal töltött. Úgy vigyázta azt a boldogságot, amelyben akkoriban része volt, mintha az lenne apám visszatértének záloga. Szinte áhítattal beszélt róla; nem arról, hogy elmúlt, hanem hogy egyáltalán megtörtént.