Am andern Tag war die Hochzeit. Während der Trauung hörte man die Braut weinen, es schien, als ahne sie ihr trauriges Schicksal voraus, während der Bräutigam, Herr Peter Salomon Curius, selbstbewußt und höhnisch lächelnd um sich blickte. Die Sache war die, daß es kein Geschöpf auf Gottes Erdboden gab, dem er sich nicht überlegen gefühlt hätte.
Als das Hochzeitsmahl zu Ende war, wurde Engelhart mit den andern Kindern ins Freie geschickt. Es war ein lieblicher Garten hinter dem Haus, voll Apfel- und Kirschenbäumen. In dem dumpfen Trieb aufzufallen, sonderte sich Engelhart von der Gesellschaft ab und schritt in einer den Erwachsenen abgelauschten Gangart in der Tiefe des Gartens hin und her. Was ihm unbewußt dabei vorgeschwebt hatte, geschah; die jüngste Cousine folgte ihm, stellte sich ihm gegenüber und blitzte ihn mit dunkeln Augen schweigend an. Nach einer Weile fragte Engelhart um ihren Namen, den er wohl schon einige Male gehört, aber nicht eigentlich begriffen hatte. Sie hieß Esmeralda, nach der Frau des Onkels Michael in Wien, und man rief sie Esmee. Dieser Umstand erweckte von neuem Engelharts prickelnde Eifersucht, und er fing an, prahlerische Reden zu führen. Der Lügengeist kam über ihn, zum Schluß stand er seinem wahnvollen Gerede machtlos gegenüber, und Esmee, die ihn verwundert angestarrt hatte, lief spöttisch lachend davon.
Um diese Zeit faßten seine Eltern den Beschluß, ihn, obwohl er zum pflichtmäßigen Schulbesuch noch ein Jahr Zeit hatte, in eine Vorbereitungsklasse zu schicken, die ein alter Lehrer namens Herschkamm leitete. Herr Ratgeber, der große Stücke auf Engelharts Begabung hielt und große Erwartungen von seiner Zukunft hegte, war ungeduldig, ihn in den Kreis des Lebens eintreten, von der Quelle des Wissens trinken zu sehen. Er dachte an seine eigne entbehrungs- und mühevolle Jugend. Noch in den ersten Jahren seiner Ehe liebte er gehaltvolle Gespräche und gute Bücher und bewahrte eine schwärmerische Achtung für alles, was ihm geistig versagt und durch äußerliche Umstände vorenthalten blieb. | Következő nap volt az esküvő. Az esketés közben lehetett hallani, ahogy a menyasszony sírt, úgy tűnt, mintha előre megérezné szomorú sorsát, mialatt a vőlegény Curius Peter Salomon úr magabiztosan és megvető mosollyal nézett szét maga körül. Ez a helyzet olyan volt, mintha egy teremtett lélek nem lett volna, akivel szemben ne érezte volna magát fölényben. Mikor véget ért az esküvői lakoma, Engelhartot a többi gyerekkel kiküldték a szabadba. Volt egy takaros kis kert a ház mögött, tele alma- és cseresznyefákkal. Belső indíttatásból, hogy feltűnést keltsen, Engelhart otthagyta a társaságot és a kertnek a mélyén egy, a felnőttektől ellesett járásmódban lépdelt fel-alá. Ami akkor épp önkéntelenül a szeme előtt lebegett, megtörtént: legfiatalabb unokahúga követte őt, megállt vele szemben, és sötét szemeivel hallgatóan pillantott rá. Kis idő múltán Engelhart megkérdezte a nevét, amelyet ugyan néhányszor már hallott, de nem igazán értett. A lányt Esmeraldának hívták - a bécsi Michael nagybácsi feleségéről nevezték el - és Esmee-nek szólították. Ez a körülmény újra felébresztette Engelhart bizsergő féltékenységét, és elkezdett hencegően beszélni. Rájött a lódítási kedv, de végül tehetetlenül került szembe saját ostoba fecsegésével, és Esmee, aki őt addig csodálattal bámulta, gúnyos nevetéssel futott el. Ebben az időben jutottak szülei arra az elhatározásra, hogy bár a kötelező iskolába járásig még lenne egy éve, előkészítő osztályba küldik, amelyet egy Herschkamm nevű öreg tanár vezetett. Ratgeber úr, aki nagyra tartotta Engelhart tehetségét, és nagy reményeket fűzött a fiú jövőjéhez, alig várta, hogy láthassa őt belépni a nagybetűs életbe, inni a tudás forrásából. Saját nélkülözésekkel és fáradozásokkal teli fiatalkorára gondolt. Házasságának első éveiben még nagyon szerette a tartalmas beszélgetéseket és jó könyveket, és áhítattal figyelte mindazt, aminek a befogadására szellemileg nem volt képes és külső körülményekből adódóan rejtély maradt előtte. |